Gyógyítás a harcok idején

Amikor 1956. október 23-án este Budapesten eldördültek az első lövések, a fővárosi egészségügyi intézményekre korábban sosem látott feladat nehezedett. A Péterfy Sándor utcai kórház abban az időben a város egyik legkorszerűbb gyógyítóhelye volt, ahová már a harcok legelejétől kezdve folyamatosan érkeztek a lőtt és repesz-sérülést szenvedett emberek. Az orvosok, az ápolók és a kisegítő dolgozók éjt nappallá téve, pihenés nélkül dolgoztak a műtőkben és a kórtermekben. A gyógyításban egyetlen alapszabályt követtek: minden sérült embernek joga van az ellátáshoz. Így a műtőasztalokon egymás után látták el a sebesült magyar fiatalokat, a békés lakosokat és a kórházba beszállított szovjet katonákat is.

A hatalmas sebesülthullám miatt a kórház saját mentőszolgálatot szervezett, amelynek vezetését Péch Géza, Dr. Lambrecht Miklós és Dr. Jákó Géza vállalta el. Körülbelül százötven önkéntes fiatal jelentkezett a feladatra. A városban szerzett teherautókra és személygépkocsikra vöröskeresztes lepedőket erősítettek, és ezekkel a járművekkel indultak útnak a veszélyes utcákra, hogy összeszedjék a földön fekvő sérülteket. Ez a munka óriási bátorságot igényelt, hiszen a lövedékek és a páncélosok tüze nem kímélte a megkülönböztető jelzéssel ellátott kocsikat sem. Az önkéntes mentők közül többen megsérültek vagy életüket vesztették. A sebesültek után kutató Tatai Zoltán állatorvostan-hallgatót például a Kossuth téren érte halálos lövés.

A kórházat körülvevő lakosság is sokat segített. Az emberek ruháskosarakban hordták a meleg ételt az ápoltaknak és a dolgozóknak, a véradóhelyiség előtt pedig hosszú sorok álltak, mert sokan adtak vért a sérültekért. A sebészeti műtőkben megfeszített munka folyt. A levéltárban megőrzött eredeti műtéti napló tanúsága szerint a harcok szűk három hetében hatvanhat összetett sebészeti beavatkozást rögzítettek, amelyek zöme lőtt seb volt. A kórház dolgozói a gyógyszerek hiánya ellenére minden tőlük telhetőt megtettek a betegek megmentéséért.

Menedék és fegyvertelen ellenállás

Ahogy telt az idő, a Péterfy Sándor utcai épület kórtermei teljesen megteltek sebesültekkel. Ezért a vezetőség úgy döntött, hogy a közeli Cházár András utcai Tanácsakadémia épületében egy kisegítő kórházat rendez be a könnyebb sérülést szenvedettek számára. Ennek az ötven-hetven ember ellátására alkalmas részlegnek a vezetését egy huszonnégy éves, végső éves orvostanhallgató, Tóth Ilona vállalta el díjazás nélkül. A fiatal lány éjjel-nappal a betegek ápolásán fáradozott, és a hatóságok elől menekülő fiatalok közül is sokat felvett a betegnyilvántartásba, hogy megvédje őket a letartóztatástól.

A szovjet csapatok november 4-i második támadása után a helyzet még nehezebbé vált. A Péterfy kórház alagsori pincerendszere nemcsak vészkórházként működött tovább, hanem menedéket nyújtott az otthonukat elvesztett civileknek és a fegyverüket letevő fiataloknak is. Az épület alsó szintjén a fegyveres harcok helyett a fegyvertelen politikai ellenállás vette kezdetét. A Tűzoltó utcai felkelők korábbi vezetője, Angyal István irányításával egy illegális tájékoztató központot alakítottak ki.

A kórház alagsorában működő sokszorosító gépen röplapokat és az Élünk című független lapot szerkesztették, nyomtatták és terjesztették. A munkában írók, újságírók, orvostanhallgatók és segítő fiatalok vettek részt, köztük Obersovszky Gyula és Eörsi István is. A kiadott írásokban az ország függetlenségét, a szovjet csapatok kivonását és a békés megegyezést követelték. Tóth Ilona a kisegítő kórházban lévő sokszorosító gépen maga is több száz röplapot készített el segítőivel. A fiatalok a kabátjuk alatt széthordva terjesztették a lapokat az egész fővárosban, vállalva a lebukás kockázatát. A kórház falai között így a gyógyítás mellett és a forradalom eszméinek életben tartásán dolgoztak.

Megtorlás és emlékezet

A fegyvertelen ellenállás központjává vált kórházat hamarosan elérték a hatóságok. November 16-án a hatalom fegyveres egységei körbevették az épületet, és átkutatták a helyiségeket. A razzia során mintegy hatvan-nyolcvan embert tartóztattak le, köztük Angyal Istvánt is, és az illegális nyomdagépeket lefoglalták. Három nappal később a rendőrök a kisegítő kórházba is kiszálltak, és letartóztatták Tóth Ilonát és társait.

A harcok elcsendesedése után a kiépülő új hatalom súlyos büntetéseket szabott ki a kórházban tevékenykedőkre. A hatóságok megpróbálták lejáratni az intézményt és az ott dolgozókat, azt állítva, hogy a kórházban bűncselekmények történtek. A kiemelt perekben a bíróságok halálos ítéleteket hoztak: a fiatal orvostanhallgatót, Tóth Ilonát, a felkelő parancsnok Angyal Istvánt és az önkéntes mentők egyik vezetőjét, Péch Gézát is kivégezték. A kórház Forradalmi Munkástanácsának elnökhelyettesét, Oláh Vilmos főorvost hamis vádakkal bíróság elé állították, és bár végül felmentették, hosszú éveken át nem engedték vissza orvosi hivatásához.

A Péterfy Sándor utcai kórház helytállása azonban a nehéz idők ellenére sem merült feledésbe. Az épület falán ma több emléktábla és dombormű hirdeti az orvosok, az ápolók és az önkéntesek embermentő munkáját. A levéltárból előkerült eredeti műtéti napló bejegyzései pontos képet adnak arról a megfeszített gyógyító tevékenységről, amelyet a dolgozók a legnehezebb hetekben végzetek. A kórház alagsori pincerendszere és az emlékművek a jövő nemzedékek számára őrzik azoknak a névtelen és ismert segítőknek az emlékét, akik a legveszélyesebb napokban is az emberi élet védelmét választották.