Békés Pál 
(1956. március 27 – 2010. május 28.)

Az erzsébetvárosi gangok emlékezője

A név mögött nem csupán egy életmű áll, hanem egy különös, csendesen lüktető világ, amelyben a történelem és a személyes emlékezet elválaszthatatlanul összefonódik.

Békés Pál 1956 tavaszán született Budapest egyik sajátos mikrokozmoszában, a „Csikágóként” emlegetett Külső-Erzsébetvárosban: egy olyan helyen, ahol a gangok nemcsak lakásokat kötnek össze, hanem sorsokat is. Ez a tér lett később írásainak egyik legfontosabb díszlete: szűk és végtelen.

Családi története már önmagában regénybe illő. Szülei a holokauszt „véletlen túlélői” voltak: apját kivégzésre vitték, de életben maradt. Anyja túlélőként tért haza Auschwitzból, család nélkül. Ezek a történetek nem maradtak a múltban: Békés írásaiban újra és újra megszólaltak, átalakulva, beépülve, néha alig észrevehetően, máskor fájdalmasan nyersen.

Már fiatalon tudta, hogy az irodalom nem választás, hanem sors. A Radnóti Gimnázium falai között érlelődött benne az a különös érzékenység, amely később minden mondatát áthatotta. Egyetemistaként megjelent első regénye történeteket mesélt (Darvak, 1979.).

Egész életében a szabadság és a bizonytalanság határán egyensúlyozott. Szabadúszóként dolgozott, fordított, írt, színpadra alkalmazott, szerkesztett, és közben valami egészen sajátos hangot talált. Rövidprózái, ezek a sűrített, szinte lélegzetvisszafojtott szövegek, olyanok, mint apró pecsétek: kicsik, de maradandó nyomot hagynak az olvasóban.

Sokan a gyerekkönyvei révén ismerték meg, és valóban, ezekben ott van a játékosság, a finom humor, az a fajta varázslat, amely nem harsány, hanem inkább csendesen beszivárog az emberbe. De aki tovább olvas, az egy másik arcával is találkozik: a felnőtteknek szóló írások világával, ahol a hétköznapok mögött mindig ott húzódik valami mélyebb, gyakran fájdalmas igazság.

Otthonosan mozgott a különböző műfajok között. Színházi munkái közül kiemelkedik A dzsungel könyve musicalváltozata, amelynek sikere máig tart. Műfordítóként is jelentőset alkotott: klasszikus és kortárs szerzők – többek között Nabokov, Burgess, Stoppard vagy Woody Allen – magyar megszólalásához járult hozzá.

Mások szövegein keresztül is képes volt megszólalni, mégis mindig felismerhető maradt az ő hangja: ironikus, pontos, mégis együttérző. Életének egyik csúcspontja a Csikágó című regény volt. Ebben a könyvben minden összeér: a város, a múlt, a családi emlékek, a történelem darabokra tört ideje. A gangok itt már nemcsak építészeti elemek, hanem metaforák: különálló életek kapcsolódnak össze, láthatatlan szálakon keresztül.

Pályája azonban nem volt egyértelmű sikertörténet. Sokáig mintha nem találták volna a helyét: ide is tartozott, oda is, mégsem illett bele igazán egyik kategóriába sem. Talán mert túl sokféle volt. Talán mert nem akart megfelelni. Vagy egyszerűen azért, mert megelőzte a korát. Az irodalmi közéletben is jelen volt kitartóan, szinte észrevétlenül: támogatott másokat, mert hitt abban, hogy az irodalom közös ügy.

2010-ben ment el, hosszan tartó betegség után. Mintha túl korán szakadt volna félbe valami, ami még sokáig folytatódhatott volna. És mégis: az, amit hátrahagyott, teljes.

Mert végsősoron Békés Pál nemcsak írt a világról. Megmutatta, hogyan lehet benne élni: törékenyen, ironikusan, emlékezve, és minden veszteség ellenére mégis valahogy tovább mesélve. Egy olyan mesében, amelyben „benne lehet lakni”.